A KARAVÁN SZOBASZÍNHÁZBAN RENDSZERESEN JÁTSSZUK AZ I’M ONLINE CÍMŰ IFJÚSÁGI ELŐADÁST. EGY TINILÁNY ISKOLAI ÉS INTERNETES ZAKLATÁSÁRÓL SZÓLÓ DARABUNK A NYUGALOM MEGZAVARÁSÁRA ALKALMAS. NÉHÁNY TELJESEN SZUBJEKTÍV MEGFIGYELÉS ARRÓL, HOGYAN VISELI EZT ÉRZELMILEG A TANULÓKBÓL ÁLLÓ KÖZÖNSÉG.

Az I’m online-on szinte mindig egy-egy iskolai csoport a közönségünk. Nemcsak az őket érintő téma miatt, hanem azért is, mert célunk olyan módon megszólítani a fiatalokat, hogy színházszerető és színházértő közönséggé váljanak. A produkcióban (r.: Tóth Géza) hat volt vagy jelenlegi növendékünk (Lovas Emília, Pászik Cristopher, Ruszó Attila, Angilella Agata/Briga Zsanett/Merina Camacho Abigail), valamint a Zsanettet alakító Figeczki Vanda játszik. A fiatalok számára kitűnő színpadi gyakorlatszerzési lehetőség egy ilyen produkcióban szerepelni. Színészképző stúdiónk mindenkori növendékei számára szabad az út arra, hogy megfelelő felkészítés után olyan előadásokban szerepelhessenek, amelyek a hazai színházi kínálatban is megállják a helyüket. 2016-ban 16 növendékünk játszott rendszeresen valamelyik darabunkban: Egerek (r.: Tóth Géza), A Négyszögletű Kerek Erdő (r.: Tóth Géza), A show folytatódik (r.: Nyári Oszkár) és persze a tavaly júniusban bemutatott I’m online.

A zaklatás tabutémáink egyike. Művészi megjelenítése, társadalmi diskurzustémává tétele a színházban vagy az iskolában is a megszokottól eltérő narratívát igényelhet. Bár zaklatás bőven ér kisebbeket is, az I’m online 12 éven felülieknek készült, mivel az előadás a témából adódóan megrázó elemeket tartalmaz. Nyelvezete is meglepheti a gyanútlan nézőt. Itt-ott életszerűen mocskos. Amikor megkérdezzük iskoláskorú nézőinket arról, hogy indokoltnak tartják-e a csúnya szavak használatát az előadásban, mindig igennel felelnek. Mert így beszélnek egymás között.

Egy hang felkéri a nézőket, hogy kapcsolják be mobiltelefonjaikat, csatlakozzanak a Szobaszínház wifijére. Az interaktív előadás nézői a kivetített csetfalon anonim módon kommentelhetik a történéseket, posztolhatják érzéseiket. Ez egy tudatosan felvállalt kockázat az alkotók részéről, hiszen a csetelés nem várt irányba is elmehet, sőt, el is megy.. Nézőként felelősséget jelent az előadás részévé válni. Jó felelősséget, önként vállaltat. Ezt most ki lehet próbálni. Szintén újszerű élmény lehet a belépő nézők számára a 90 fokban elfordított díszlet, a közelség a játéktérrel és a színészekkel, akik nagyon fiatalok, a nézők saját korosztálya.

Tiltakozó nevetés

Tehát már az előadás megkezdése előtt több olyan impulzust kap a néző, ami arra utal, hogy ez egy kötetlenebb, másfajta színházi előadás lesz, mint amit megszokhattak színház-látogatóként. A megengedő kezdés után egy nagyon is feszes történetet kap a néző, drámát lát a színpadon, aminek ő is szinte részese, közeli szemtanúja. Az előadás csetfolyamában pedig hozzá is szólhat.

Az előadások kicsit mindig mások, hiszen sok múlik az adott közönségen is. Volt több olyan csoport, amelyik passzív figyelemmel követte az előadást. Mások jobban kihasználták a csetlehetőséget, és reakciókkal kísérték a zaklatás történetét. És volt egy olyan osztály, amelynek néhány tagja eleinte csak röhögött mindenen, kamaszosan. Van az előadásban humor, de ez a röhögés nem igazi nevetés, sokkal inkább kifelé mutatott viselkedés. Demonstráljuk vele, hogy felette állunk az ábrázolt problémáknak. A demonstrálva nevetés önvédelmi reakció a gyerekek részéről, valahogy így: „Velem ilyen nem történhet meg, mert röhögök, én aztán nem vagyok ilyen lúzer, sőt! Bizony! Látjátok? A haverjaimmal összenevetünk ám. És mivel én felette állok ennek az egésznek, ezért aztán olyankor nevetek (együtt nevetünk!) leginkább, amikor valakit megaláznak a színpadon.  Mert azt én viccesnek találom g..i, annyira felette vagyok ezeknek én. Amúgy se igaz ez, csak színjáték…”

Mit érzékelnek ebből a színészek? A színészek hallják. Észlelik a zavart. Mert mi a nevetséges azon, hogy a 16 éves Pálmára azt mondják, hogy kurva meg azt, hogy cigány. A színészek, akik a színfalak mögött vannak, annak a 3-4 tanulónak a szórványos, mutáló, inadekvát nevetését hallják.

Ha a néző nem veszi a lapot, esetleg az előadás ellen dolgozik, az rossz érzés egy színésznek. Persze kihívásnak érzi, és még jobban odateszi magát, de hát a színész odateszi magát akkor is, ha „jó a közönség”, és a kettő között mégis micsoda különbség van ugye. A kommunikációban, az energiában, az érzésben, ami egy találkozáskor létrejön… vagy nem. De ez a kívülállást dmonstráló nevetés képes negatív energiákat teremteni, elszívni a jó érzéseket és rosszakat generálni. Mintha nem jól kommunikálna az előadás a nézőkkel. Meg kell ragadni a figyelmüket, be kell húzni őket az előadás valóságába.

Tudni kell, hogy a végig a frontvonalban játszó Lovas Emília előadásról előadásra megjárja a poklokat, mert ez egy ilyen történet. Mármint az általa játszott karakterről, Pálmáról van szó. Pálma is olvassa a csetfalat, reagálni szokott néha arra is, amit a nézők írnak, bizalommal fordul feléjük, megosztja velük az érzéseit, beengedi őket az intim szférájába, mert szeretet van benne. Ezek egyszeri pillanatok, csak itt, csak most, csak nektek. Nem egy kirakatba rakott, végignézhető történetet akarunk megmutatni. A színpad nem egy mozivászon. A színpadon élő színészek játszanak. Ráadásul ez egy interaktív előadás. És Lovas Emília színészi játékával személyessé teszi a karakterét a nézőtéren ülők számára. Néha kontaktál velük. Ösztönösen érzi, hogy a személyesség empátiát ébreszthet a nézőkben, ugyanakkor gátlást kelthet az agresszorokban.

A többség csendben figyelte az előadást. Logikus következtetés, hogy aki direkt ki akarja röhögni az orra előtt lezajló drámát, annak minek megnézni az előadást? Minek tesszük ki ennek a színészeket? Nézze csak az, akit érdekel is. Pedig nincs tévedés, jó a célcsoport megválasztása, ez az előadás az ilyen fiataloknak is szól. Ők is nézők. Gyerekek, testvérek, barátok, osztálytársak. Leendő felnőttek és szülők, beosztottak és főnökök. Potenciális zaklatók, áldozatok, szemlélők ők is. Szerintem fontos, hogy azokhoz is eljusson az előadás annak minden hatásával és energiájával, akik védekeznek ellene, akik tagadják, hogy közük lehet ehhez. Miközben az a 3-4 fiú mutatni akart valamiféle kívülállást, nézték az egyre kevésbé vicces előadást, majd körülbelül a felétől már ők is csendben maradtak, és figyeltek. Bevonódtak, beszívta őket a történet. De ehhez Pálmának majdnem meg kellett halnia.

Elsősorban nem korfüggő az osztályok közötti különbség. Inkább azon múlhat például, hogy az adott osztályközösségben milyenek a kommunikációs és viselkedési normák, mennyire kell szerepet játszani a mindennapokban, mennyire demokratikus szelleműek az iskola pedagógusai, kedvez-e a közösségi klíma az önbizalomnak és az emberi méltóság érzésének, milyen az erkölcsi színvonal. Ahogy az iskolai zaklatás is nagyrészt ezeken a tényezőkön múlik. Akárhogy is, az a tapsztalatunk, hogy végül mindenkire hatással van az előadás, mindenkit magával ragadnak a fiatalokkal történt események. A végére egy kicsit minden csoport más lesz önmagához képest. Minden előadás egyszeri és megismételhetetlen, annak a közönségnek szól, amely ott ül.

Taps

Az I’m online végén általában csak 8-10 másodperces gyér taps hallható. Mintha nem lenne jó előadás, mintha nem tetszett volna a gyerekeknek. (Pedig de.) Nagyon kicsi a hely, testközelből, karnyújtásnyira történik minden, mintha mi is Pálma szobájában lennénk. A 20-30 néző kevés, ráadásul ismerik is egymást. Mintha egy nagyobb baráti társaság lennénk. Kevesen vagyunk, gyér a taps. Minden egyes összeütött tenyérpárnak nagyobb a jelentősége. Itt könnyebb kitűnni, de senki nem akar az utolsó tapsoló lenni, mindenki középen akar lenni, mint a nyájban. A szobaszínházban mintha nagyobb jelentősége lenne a taps szociális és csoportdinamikai jellegének. Igazuk lehet: a többzáz fős tapsban könnyen el lehet tűnni, el lehet merülni, a tömeg részének lenni. Általában visszatapsolva sincsenek a színészeink. Nem kérdeztünk még rá, de talán utólag bánja minden néző, hogy csak ennyi tapsra volt képes. Mentség, hogy az egész olyan fura, mert kicsi, mintha egy szobában lennénk. A legfurább persze a hallássérült gyerekek vizuális tapsa volt. Ezen az előadáson a köztévé is forgatott. A leadott TV-műsorban az előadás utáni tetszésnyilvánításból csak a szórványos tapsot lehetett hallani. Az sajnos már nem került bele a műsorba, hogy a hallássérült gyerekek néma tapsa egyértelmű tetszésről árulkodott. (Ők nem összeütik a tenyerüket, hanem feltartják és forgatják a kézfejüket: vizuális taps.)

Zaklatásnak vagyunk szemlélői

A szobaszínházban valahogy személyesebb a hangulat. Kevés a néző, akik egy osztály, tehát ismerik egymást. A személyesség lehetne jópofa dolog is, ha szórakoznánk. Talán a tabutéma teszi, hogy amennyire jó a személyes ismeretség, annyira feszélyezhet is: Durva dolgok történnek tőlünk pár méterre (öngyilkossági kísérlet, fizikai terror, verbális erőszak, obszcén zaklatás). Érzések keletkeznek bennünk, amiket nem feltétlenül mutatnánk ki osztálytársaink előtt. Az előadásbeli fiataloknak is visszatérő szavai: „para” meg „ciki”. Az előadások a tapssal érnek véget. Amikor az utolsó tenyérpár befejezi, akkor felállunk (felállhatunk), kimegyünk (kimehetünk). Kimegyünk, s ezzel el is engedtük a dolgot? Nem lenne jó hagyni, hogy a közönség reakciója hasonló legyen ahhoz, mint ami a zaklatási ügyeket körülveszi: Zaklatni titokban lehet legjobban, tehát kedvez neki, ha nem beszédtéma.  Szintén jó a zaklatóknak, ha a környezet passzív. Mert a legbiztonságosabb elfordítani a fejünket, és meg nem történtté tenni, amit láttunk, amiről tudunk. Az előadást egy moderált, megoldásfókuszú beszélgetés követi, Arról beszélgetünk a jelenlévő diákokkal és tanárokkal, hogy hogyan tudnák ők megelőzni a saját iskolájukban, hogy a zaklatás elfogadott legyen, és kitől kérhetnek segítséget.

Az előadást szakmailag támogatja a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat (Safer Internet Program). A Kék Vonal ingyenesen hívható segélyhívó száma, ahol szakemberek várják a bajban lévő gyerekek, fiatalok anonim hívását: 116-111.

A kamaszok között történő iskolai és internetes zaklatás természetét bemutató előadásunkat továbbra is elsősorban általános és középiskolai csoportoknak játsszuk a Karaván Szobaszínházban (Budapest, IX. Ráday u. 34.), ahova tényleg csak egy osztály fér be.

Érdeklődni lehet: 06 30 867 3804, karavanma@gmail.com

NyP

Támogatók: